Amikor tavaly ősszel bejelentette a Three Days Grace, hogy korábbi frontemberük, Adam Gontier visszatér a zenekarba, ráadásul a jelenlegi énekes Matt Walst mellett fog énekelni, teljesen felvillanyozódtam. Az új, két vokalistás felállás izgalmasan hangzott, s mivel mindkét úriember hangját kedvelem, úgy voltam vele, hogy két pozitív dolog összeadása csak emelheti a színvonalat. Másrészről örültem neki, hogy elásták a tagok a csatabárdot, és erőiket egyesítve valami újat akarnak alkotni.
Az ezredfordulón alakult kanadai zenekar legnagyobb sikerei kétségkívül a 2013-ig tartó első, Gontier vezette korszakhoz kötődnek. A banda ebben az időszakban négy nagylemezt jelentetett meg konzisztens színvonalon – ezek közül az első három platina lett. Kiemelendő közülük a 2006-os One-X, mely az USA-ban háromszoros platinalemez lett, és olyan generációs rockslágereket hozott magával, mint a Pain, a Riot vagy az Animal I Have Become. Azt hiszem, konszenzusos megállapítás, hogy
minden rockrajongó hallotta már ezeket a dalokat legalább egyszer.
A sikerszéria azonban átmenetileg megtorpant, miután a saját démonaival is küzdő Adam Gontier kilépett a bandából, de a srácok nem sokat vártak, ugyanis az ő helyére érkezett a My Darkest Days-ből Matt Walst (aki egyébként a basszer Brad Walst tesója), a szekér pedig futott tovább.
A második, Walst-éraként is címkézhető időszak korongjai, bár nem értek fel a korábbi lemezekhez, ugyancsak egységes nívót képviseltek. Az énekstílus, a szövegvilág, a hangulat mind megmaradt, sok jó dal született. Számomra a 2022-es Explosions a legjobb produkció ebből a korszakból. 2023-ban pedig már újra kerülgették egymást Gontier-vel, volt pár közös fellépés is – és ezzel meg is érkeztünk a jelenbe, az összeboruláshoz és
az új lemezhez, mely augusztus 22-én látott napvilágot, Alienation címmel.
Több énekessel működő zenekarokat eddig inkább a metál berkeiben ismertem, a TDG-hez hasonló hard rock-bandáknál ez relatíve ritka, pláne úgy, hogy nemcsak háttérvokálokat osztanak meg a srácok, hanem minden dallamot. Lehet persze, hogy a csapatnak csupán kellett egy kis vérfrissítés, hogy relevánsak tudjanak maradni és helyes irányba tudják terelni a banda szekerét ennyi év után is. De bármilyen indok is állt a reunion hátterében, jó, hogy így alakultak a dolgok, ahogyan azt később is látni fogjuk.
Egy dolgot szinte biztosan tudtam, amikor megjelent az első single, a Mayday: itt valami nagyon izgalmas dolog van készülőben.
A dalt azóta legalább ötvenszer meghallgattam, és képtelen voltam megunni:
Adam és Matt vokáljai kitűnően működnek benne, fülbemászó a riff (az indító basszusgitár-dallam egyből visszahozta a One-X csúcsdalainak hangulatát), és olyan masszív refrént pakoltak a nótába, amit már egy hallgatás után is képtelenség elfelejteni. Vérbeli TDG, ami akár a One-X húzónótája is lehetett volna anno. A Maydayt követő többi single további bizakodásra adott okot: de akkor lássuk is részletesen, mit is találunk a kanadaiak új lemezén.
Az albumot indító Dominate címéhez méltóan két lábbal rúgja be az ajtót: hatalmas, kalapácsoló riff, baljós basszus-pulzus a verze alatt, erős refrén – koncertindítónak is ideális választás. A kettes Apologies már kicsit érzelmesebb, dallamosabb, eszméletlen könnyen bekúszik az agyba kórussal támogatott refrénjével. Harmadikként a fentebb elemzett Mayday pörgeti tovább a bulit, majd a Kill Me Fast jön, ismét balladisztikus hangulattal, és már megint
egy himnikus refrénnel, amit nem lehet kitörölni a memóriából egy hallgatás után sem.
Az In Waves, bár egy fokkal szürkébb elődeinél, így is lazán slágeres TDG-esszencia; az Alienation pedig metálosabb vizekre evez, sodró lendülettel és magabiztos, epikus refrénnel.
Az Alienation második felét indító Never Ordinary újabb csúcspont: akkora dallamokkal operálnak itt Adamék, hogy szinte kilógnak fejhallgatóból. Az egyszerű akusztikus gitárdallam meghatározza a dalt, s ez a motívum végigkíséri az egész nótát – a becsatlakozó vonósokkal kibontott finálé szimplán 10/10 nálam. A dalban szépen kivehető az énekesi poszt újdonsült dinamikája: egy verze-refrén Matté, a másik etap Adamé, a végén pedig együtt nyomják.
A Deathwish sötétebb, de vegytiszta, csúszós TDG-riffjei szintén hibátlanok –
mondanom sem kell, ragadós dallamokkal van ez a szám is nyakon öntve, plusz egy rövidke szólóval is megfűszerezte a gitáros Barry Stock. Ez talán a lemez leginkább régisulis dala, ami a csapat legszebb éveit hozza vissza. Az első pihenő itt érkezik a Don’t Wanna Go Home Tonight formájában – átlagos ballada, szomorkás atmoszférával és akusztikus, tábortüzes gitárokkal; ez az első szürkébb pillanat a lemezen. Mielőtt azonban a kardunkba dőlnénk, baljós lüktetésével ébreszt az In Cold Blood, ami talán a legkarcosabb szám a korongon, a The Power pedig az ő kistesója is lehetne: dühös, érzelmes, kemény sláger. Belekötni a záró Another Relapse-be sem lehet, Adam és Matt itt is kiváló dinamikával fűzik a melódiákat, kapunk egy-két mini-breakdownt is, egyszerűen kerek egész a dal, minden a helyén.
Az Alienation 41 perce pillanatok alatt elszáll. Annyira egyben van a produkció, olyan profin, lendületesen vannak megírva a számok, olyan zsigerien passzol Adam és Matt éneke egymáshoz, hogy azt kell mondjam,
ez a lemez a Three Days Grace legjobbja a 2006-os One-X óta.
Nem kérdés, hogy működik az ötfős felállás – kimaxolja a csapat a szinergiákat, és újult erővel robban minden hang. Az Alienation így gyakorlatilag egy hibátlan stadionrockhimnusz-gyűjtemény, minden túlzás nélkül. Felfokozott hangulatban várhatjuk tehát a novemberi budapesti koncertet, ez a brigád ugyanis újra feltalálta magát, és kételyek nélkül menetel előre 2025-ben is.
Three Days Grace: Alienation, RCA Records, 2025.
Borítókép és fotók: a Three Days Grace Facebook-oldala
